Előre bocsájtom, hogy az alábbi történet kizárólag az én bomlófélben lévő agyam torzszüleménye, ilyesmi ma a világon nem történhet meg, Magyarországon pedig egyszerűen lehetetlen lenne.

 Egy szép csendes nyári este két pigmentáltan erősen determinált legény poroszkált a falu főutcáján. Céltalanul őgyelegtek, szinte tapogatózva, mert a csillagok alig pislákoltak, a hold olyan keskeny sarlóval jelent meg az égen, hogy egy gyertya fénye nem sok, de még annyit sem adott. A közvilágítás már régen nem működött a faluban, mert az áramszolgáltató megunta, hogy kétnaponta cserélje az izzókat. Hiába tettek be új égőket a lámpaburákba amint elmentek Pimasz Matyi a falu rossza azonnal kilődözte őket a csúzlijával. Így hát a két cimbora, mint az éjjeli lepkék, a fény felé indultak. Történetesen az utcában csak a „Mennyből a törköly” elnevezésű vendéglátó-ipari egységből szűrődött ki némi fény. Bár a zsebük lukas volt, mint az ország szociális hálója, amin már évekkel ezelőtt átpottyantak, de azért benyitottak, hátha akad egy cimbora, aki meghívja őket egy italra. De nem akadt. Viszont már annyira szomjasak voltak, annyira hiányzott egy cigi, hogy megszólították a kocsmában a leggyengébbnek nézett asztaltámasztót, ugyan adjon már egy kis pénzt italra, bagóra. Történetesen a gyenge láncszemnek nézett törzsvendég a Morcos család tagja volt, ami azonnal kiderült amint Morcos Misi belépett az objektumba. Rövid tőmondatokban (amit Lőrincze Lajos pironkodva hallgatott volna) eligazította a zaklatókat és szinte tettlegesség nélkül ki is tessékelte őket a nyári éjszakába. Ezzel a történet véget is érhetett volna, de nem ért véget.

  A továbbiakban megtudhatjuk, hogy milyen veszélyes is az influenza, milyen gyújtó hatású (és itt nem az arcon gyúlt lázrózsára gondolok). Morcos Misi egy nap lázas lett, ezért ellátogatott a háziorvosához Paraszolvenciazsebű Tihamérhoz, ahol összetalálkozott egy régi ismerősével. Annyira régi volt az ismeretségük, hogy már nem is emlékezett rá, ki az illető, honnan ismeri, de ezek apróságok, kár is vele foglalkozni. Amíg várakoztak a doktor úrra (aki épp leltározta a tojásokat, libákat és a némi készpénzt, amit eddig kapott a rendelésekért) unalmukban beszélgetni kezdtek. Az ismerős elpanaszolta, hogy a falu többségi kisebbségének néhány tagja többször csúnyán nézett rá, ezért bár messze laknak Mohácstól egy kis busójárást szeretnének rendezni a falu alvégén, ahol a történetünk elején szereplő cimborák is laknak. Misi egyetértett az ötlettel, szerinte sem árt egy kicsit megijeszteni azt a társaságot, akik nem átallották zaklatni az ő szeretett testvérét, de még szíve szerint kiegészítené a riogatást egy kis felvilágosítással is. A felvilágosítás módján egy picit elmorfondíroztak, aztán lassan kialakult a kép. Az elemlámpát kizárták az eszközök közül, mondván az túl kevés fényt vet. Már majdnem a petróleumlámpa mellett döntöttek, de kiderült egyiküknek sincs otthon, ezért annak egy kicsit modernizált változatában a Molotov koktélban egyeztek meg. Misi el is vállalta a felvilágosító eszköz elkészítését. Néhány nap múlva, amikor Misi és családjának néhány tagja beugróként (mert Kacsa Kázmérék libatopmérgezést kaptak és kidőltek a szolgálatból) a „Védjük a falu fehérliliomait” földművesőr egylet tagjaiként elindultak járőrözni. A falu szélén belebotlottak az ismeretlen ismerősökbe. Mivel épp náluk voltak a Molotov koktélok, hát odaadták azokat a felvilágosító népművelőknek, hogy terjesszék a kultúrát. A Morcos család, bár nagyon fájlalták nem tarthattak a misszióval, mert ugye fontos közszolgálati feladat teljesítésében voltak. Az ismeretlen csapatnak olyan jól sikerült a felvilágosító munka, hogy bírósági ügy lett a vége.

 Nos, mindenki maga döntheti el, hogy mennyiben életszerű a mese…

  Hiába a forradalom, hiába alakult át már szabadságharccá (még Brüsszelnek is hadüzenetet küldtünk), a tanácsadók valahogy nem akarnak eltűnni a színpadról. Igaz nem nagyon akarnak a rivaldafénybe kerülni, de valahogy mindig vetül rájuk egy kis fény, hogy felismerhetők legyenek. Mint ahogy most is! Pedig már Budai Leszámoló Gyula is küzd ellenük, mint egy modern Don Quijote, sőt még maga Papcsák Exleszámoló Ferenc is (bár ő igazán érdekes megoldást talált a 40 milliós tanácsadói szerződések felülvizsgálatára. 80 millióért szerződött tanácsadókkal az ügy megoldására). De Budai ide, Papcsák oda, a tanácsadók újra felbukkantak a kormány és holdudvara körül. Igaz most még viszonylag kis összegekkel (vagy még csak azok kerültek napvilágra, meg különben is evés közben jön meg az étvágy). Jó, tudom, a 3-15 millió forintos tanácsadói díjak nem rengetik meg a világot, talán még a magyar költségvetést sem taszítják a csődbe (bár, ahogy nézem, a kormány kétségbeesetten keresgél – legtöbbször a mi zsebünkben – minden fillér után).

  Már régebben is elgondolkodtam, de most újra az eszembe jutott az, hogy ha ezek a tanácsadók ilyen felkészültek, hogy ha ők ilyen profi módon megoldják az ügyeket, vajon miért nem őket nevezik ki azokra a posztokra ahova a tanácsaikat adják? Hopp! Ez azért nem biztos, hogy jó ötlet lenne. Mert itt van például Hegedűs Zsuzsa szociológus, aki 10 millió forintért ad tanácsokat Orbán Viktornak. Na, ő nem biztos, hogy jó lenne miniszterelnöknek, hisz ő egy törékeny, érzékeny nő. Hogy is tudná elviselni azokat a pofonokat, amiket hőn szeretett vezérünk kapott Brüsszelben, arról nem is beszélve, hogy utána még fel is mosták vele a padlót. Bár az is meglehet, hogy épp Zsuzsa asszony tanácsai miatt viselte el szeretett vezetőnk a sok kritikát, ami miatt csupán vörös (nem összetévesztendő a szocialista vörössel) lett a feje és nem lila, és a válaszában is alig lépte túl a 150 decibelt a hangereje.

 Azon gondolkodom, hogy ha ez a jövő, ha lépten-nyomon tanácsadókra van szükség vajon a kormány az állampolgárokkal is ilyen bőkezű lesz, ha ők tanácsadásra szorulnak? Szerintem vegyük bele az új alkotmányba, hogy minden állampolgárnak alanyi jogon jár heti egy tanácsadás, aminek a számláját az Állami Tanácsadói Kifizető Központba beküldve kifizetné nekünk a kormány.

 Itt van például Borvirágorrú Ede. Már szinte belebolondul a tanácstalanságba. Esténként, amikor belátogat a „Maligán Logisztikai Központ” nevű becsületsüllyesztőbe a gyomra mindig egy csomóban van az idegességtől. Egyszerűen nem tudja eldönteni, hogy mit is igyon, melyik a jobb és főleg gazdaságosabb neki? A kisfröccs (1dl bor, 1 dl szóda 140 Ft), a nagyfröccs (2 dl bor, 1 dl szóda 190 Ft) vagy a házmester (3 dl bor, 2 dl szóda 300 Ft). Ede, hogy oldja egy kicsit a feszültségét gyorsan rendel egy vodkát, de a tanácstalansága ettől még nem szűnik meg, viszont a negyedik vodka után már nem is mer mást rendelni. Addigra olyan ízesen és főleg nedvesen (magyarul köpködve, de annyira, hogy egy működő locsoló kocsi hozzá képest sivatagi homokvihar) beszél, ami már kissé zavarja Lapáttenyerű Józsit, a csapost (akivel viszont nem érdemes ujjat húzni, mert valamikor bányász volt és fénykorában, a bányában egyedül megrakott a szívlapátjával 80 csillét műszakonként). Szegény Ede már az őrület szélén táncol, valóban szüksége lenne egy megnyugtató tanácsra. Ilyen helyzetben szerintem jogosan járna neki is egy tanácsadás, mert ha a mája is úgy akarja, Ede még élhet akár 20 évet is, és a két évtizedes pszichiátriai kezelés sokkal többe kerül, mint egy egyszeri néhány milliós tanácsadás.

 Nem megérné még a hülyének is? Hát még a kormánynak…

  Kezdetben egy kicsit furcsa, de inkább megmosolyogtató kiszólásnak véltem a forradalmi jelzőt a 2010-es választási győzelemre. Úgy gondoltam, hogy majd szépen alábbhagy a hév, és elkezdenek kormányozni, a napi teendőkkel foglalkozni, és majd megy az élet tovább a rendes kerékvágásban.

Nem így történt. Lassan egy éve kormányozni kellene, de semmi nem történik, mindig csak ígérgetnek, mindig tolódnak a határidők, mindig módosulnak a költségek, és sehol egy átgondolt koncepció, látszatkormányzás folyik. Valószínűleg tudják ők is, hogy ez így nem jó. Tudják, hogy tettekre lenne szükség, és ennek pótlására találhatták ki a forradalmi retorikát. Csakhogy ma nem forradalomra, hanem kormányzásra lenne szükség, de arra már nagyon!

  Miért adtam írásomnak ezt a címet?

  Mert ez már téboly! És a téboly úgy látszik ragadós, mert egyre többen, egyre többször emlegetik a saját „forradalmukat”. Ma az ország számos pontján tartanak megemlékezést, annyiszor hangzik majd el a forradalom szó, hogy ha a kimondásuk helyett egy-egy talicska földet tolnának a Tisza partjára, estére kész lenne a folyó teljes hazai védműve.

  Ebben a tébolyban élen jár Orbán Viktor (vagy tőle ered az egész, nem tudom). A mai beszédét sem lehet az ünnepi hevültség számlájára írni. Hisz tudjuk, Orbán Viktor soha nem mond semmit saját kútfőből. Most is, mint mindig, felolvassa a gondolatait, és ez a legnagyobb baj. Mert ahhoz, hogy leírja alaposan át kellett gondolnia, utána többször átolvasnia, hogy minden megfelelő-e annak, amit gondolt, és mivel felolvasta annak is gondolta. Eddig is ingattam a fejem néhány (egyre több) megnyilvánulására, de most megállt bennem az ütő! Tegye mindenki a szívére a kezét, és mondja meg, józan gondolkodásra vall ez:

"Eljött az idő, hogy kiálljunk a magyarokért. Kiálltunk akkor, amikor nemtelen támadások értek minket az Európai Unióból, kiálltunk a magyarokért, amikor kivetettük a bankadót és a válságadót, kiálltunk a magyarokért, amikor kiragadtuk a nyugdíjrendszert a tőzsdecápák kezéből. Mi magyarok nem engedünk a 48-ból, és ahogy régen sem engedtük, hogy Bécsből diktáljanak nekünk, úgy most sem fogjuk engedni, hogy Brüsszelből diktáljanak nekünk."

  Mert szerintem nem. Valamit nagy nem ért Orbán úr, vagy nem akar megérteni. Legfőképpen a demokráciát nem érti, nagy baja van vele. Itthon már legyűrte, a demokrácia utolsó bástyáit most döntögeti, de az EU az agyára megy. Nem tudja felfogni, hogy az EU-ban nem az van, amit ő akar, ott nem ő az úr. No, emiatt lángol még a forradalom a szívében (és az elméjében). Attól félek, ha a tanácsadói, vagy akik egyáltalán tudnak vele beszélni (és mernek is ellent mondani neki) rövid időn belül nem tudják észre téríteni nagy baj lesz. Bekerül ugyan a történelembe, ami a leghőbb vágya, de nem, mint győztes hadvezér, nem, mint nagyformátumú politikus, hanem, mint az a lúzer, aki kivezetett egy országot az EU-ból, mire az ország a teljes csődbe zuhant.

  És még egy apró megjegyzés! Minek egy forradalomnak fizetett közönség?

szólj hozzá: Statiszták a Nemzetinél

  Ezért:

  További százmillió forintot vonnak el az Országos Mentőszolgálattól. Ez azt jelenti, hogy már nemcsak a gépkocsik beszerzésére szolgáló pénzkeretet, hanem a működési költségeket is csökkentik. Tavaly még azt mondta az egészségügyi államtitkár, hogy a mentőszolgálat az idei költségvetés egyik nyertese. Azóta azonban már elvontak egymilliárd forintot a mentőszolgálattól, most pedig újabb 100 milliót.

  Valahogy nekem eddig egészen más fogalmam volt a nyertességről, de lehet, hogy bennem van a hiba. Öregszem, megcsontosodtam, és nem tudok haladni a korral, nem érzem át a fülkeforradalmi hevületet, és az azzal járó szemléletváltozást. Pedig már kaptam bemutatót nem is egyet az új szemléletből. Nyugdíjvédelem (magánnyugdíjak einstandolása), sajtószabadság (horribilis pénzbírsággal, felszámolással való fenyegetés), demokrácia (AB szinte teljes felszámolása, egyszemélyes alkotmányozás), mind nagyszerű példája az új irányvonalnak. Ezek után nem is értem, hogy miért lepődtem meg azon, hogy ha valaki nyer, attól elvesznek?

   Becsukom a szemem és egy film jelenik meg előttem:

  Kócosbajszú Zsiga kora délután ballag hazafelé a „Kilenc piros orr” elnevezésű hangulatfokozóból viszonylag határozott léptekkel. Ez a határozottság lesz a veszte. Annyira büszke az egyenes járására, hogy nem is néz a lába elé. Egyszer csak megbotlik egy a járdára dobott gyufaszálban, megtántorodik és beesik egy ajtón. Ez az ajtó történetesen egy Lottózóé. Zsiga, hogy mentse, ami menthető, nehogy már részegnek nézzék, úgy tesz, mint aki eleve ide készült, beletúr a koszlott zakója zsebébe (és mivel épp ma reggel vitte vissza az üres üvegeket jelentős pénzösszeggel rendelkezik) előkap egy ezres és így kiált fel: Ácsi! Ide nekem a legjobb lottójukat! Na, ezt nem kellett volna, de hiába, mit tesz az önérzet!

  Telnek, múlnak a napok, eljön a szombat, lottóhúzás napja. Zsiga már el is felejtkezett a nagy beruházásáról (szelvényvásárlás), búsan támasztja a pultot a kocsmában (mert elfogyott az üvegvisszaváltásból felhalmozódott tőkéje), ahol halkan zümmög a háttérben egy televízió. Beletúr a zsebébe, de ott egy huncut krajcár sem cincog. Közben felhangzik a jól ismert szignál és elkezdik sorsolni a számokat, Zsiga unott szemekkel mered a képernyőre miközben felfedezi, hogy a zakó zsebe lukas, és a bélés mögött valami zizeg. Addig-addig bűvészkedik, míg előkotorja a megbújó papírost, ami nem más, mint a lottószelvénye. Megkérdezi Zsémbes Borist, hogy ad-e legalább egy kisfröccsöt a szelvényért, de mivel Boris igen morcosan összehúzza a szemöldökét (amit Zsiga már nagyon jól ismer, tudja, ha Boris így néz annak jó vége nem lesz, mert ezzel kezdődött az az eset is ami miatt Zsiga 3 hétig nyomta a kórházi ágyat, de erről szemérmesen hallgassunk) inkább lemondott a fröccsről. Szórakozottan nézegette a papír fecnit és mivel épp sorolták a nyerő számokat egyeztette a szelvényen lévőkkel. És láss csodát! Hát nem ötöse lett?!

  Néhány nap múlva Zsiga felvette az ünneplő ruháját és beballagott a Lottózóba, hogy felvegye a nyereményét. Ott nagyon szívélyesen fogadták, még konfettit is dobáltak rá, hellyel kínálták és rátértek a lényegre. Ebből Zsigánk megtudta, hogy a telitalálata nagyjából egymilliárd Forintot érne, ha nem jön közbe a nyertességre vonatkozó új értelmezés. De közbejött! Szó szót követett és a végén Zsiga kezébe nyomtak egy tízezrest, mondván ezt jól ossza be, és tegyen belőle félre 2-3 ezer forintot, mert jövő év elején még adót is kell fizetnie utána.

  Eddig bírtam, ennél a pontnál muszáj volt kinyitni a szemem.

  Nehezen szabadulok a „film” hatása alól. Attól félek, hogy ez tényleg átfordul a valóságba, ha megbetegszem és hívom a mentőket, az alábbiak játszódnak le. A mentőknél megkérnek, hogy a mobiltelefonomon állandóan maradjak velük kapcsolatban, közben üljek a kocsimba és induljak el. Készségesen felvilágosítanak, hogy hol a legközelebbi benzinkút, és ha megtankoltam merre menjek, melyik kórházban kapok ellátást. Persze ha odaértem a kapuba már minden gondot levesznek a vállamról, készségesen félreparkolják a kocsimat, bevisznek az épületbe (mert a hordágyak még bírják), és ha hoztam magammal szikét, tűt, cérnát és kötszereket akkor meg is műtenek.

  Csoda, ha nem akarok nyertes lenni?

    Mert a mostanit már meghaladta az idő. Ez abból is látszik, hogy egyre több hirdetmény nélküli -egyszereplős - tárgyalásos tendert írnak ki, vagy kérik a közbeszerzés alóli felmentést. Két példa a hét terméséből: a Terrorelhárítási Központ felmentést kért 800 milliós (tavaly 10 milliárdos) beszerzésre, a Magyar Posta pedig hirdetmény nélkül közbeszerez. Ha ez a tendencia, mi szükség a vaskos törvényre?

   Egyszerűsítsük és minden szereplőnek könnyebb lesz. Legyen söralátét méretű a közbeszerzési törvény:

  Mondjuk én már azt sem értem, hogy mi szükség van a Terrorelhárító Központra, melynek fő feladata a kormányfő és az államfő személyi biztosítása. Mert kaptam olyan füleseket, hogy ma már a terroristák egész más módszerrel dolgoznak, mint régen. Már nem azoknak a fényképeit teszik ki a búvóhelyük falára, akiket el kellene rabolniuk, hanem azokét, akiket a világ összes kincséért sem szabad még csak megközelíteniük sem, sőt ha az illető közeledik feléjük hanyatt-homlok menekülniük kell. Rossznyelvek szerint a fő helyen Schmitt Aláírom Pál fényképe lóg. A terroristák félnek tőle, mert honnan szereznének be annyi papírt, amit a mi Palink laza kézmozdulattal néhány óra alatt tele nem firkantana az aláírásával?! A második helyen, ha jól hallottam I. Orbán Együttműködünk Viktor fényképe van. Tőle szinte rettegnek, mert állítólag egy baráti vacsorán kijelentette, ha jönnek a terroristák kapnak két pofont oszt annyi!

  Persze mondhatnánk, hogy a terrorelhárítóknak a közjogi méltóságok védelmén kívül más feladatuk is van, de ezekről még egyszer sem hallottam. Pedig eljut a fülembe ez-az. Például itt van egy eset a falu alvégéről. Lódarázsderekú Julis hetente kiabálja azt, hogy ez terror, amikor ura és parancsolója Lapátfülű Béla a takarékosság jegyében tartós sminkkel látja el őt (magyarul jól szemközt vágja), és bár Julis hangerőssége vetekszik egy Jumbo Jet 747-es hangjával mikor az teljes erőből zúg a felszállás közben, még egyszer sem jelent meg a szuper kommandó Béla ártalmatlanítására. Mert azért mégsem hívhatjuk terrorelhárítónak Hordóhasú Karcsit, a falu körzeti meghízottját, aki ha már nem bírja a visítást elballag a falu végére és rászól Julisra, hogy ha nem hagyja abba feljelenti, és büntetésül mehet közmunkában seregélyeket riogatni a Savanyúaszőlő dűlőbe. Több okból sem. Az egyik, hogy Karcsi nem hogy kommandós kiképzésben nem részesült, de még kommandóst sem látott életében (kivéve azt az egy esetet, amikor részegen a kocsma helyett a kultúrba tévedt be és ott épp egy kommandós filmet vetítettek de arra a körülmények miatt nem is emlékszik). A másik ok, hogy Karcsi a szolgálati időn kívül (na jó, néha belül is de azt írjuk az ellenőrzési kötelezettsége számlájára) rendszeresen látogatja a Fogadó a három ürgepásztorhoz nevű becsületsüllyesztő intézményt, ahol Karcsi 25 éve törzsgárdatag, és mint ilyen előrébb áll a ranglistán Karcsinál, aki alig 10 éve pusztítja a kocsma italkészletét. Ezen körülmények miatt szegény Julist senki sem védi meg a terror ellen, ha csak a szuper kommandó az új analóg rádiójukon véletlenül be nem fogják Julis frekvenciáját.