Olvasom, hogy: 

Az elkövetkező napok rendkívüli téli időjárására felkészült a katasztrófavédelem.

Az érintett állami szervezetek, a közútkezelő megfelelő létszámmal, eszközparkkal és logisztikai háttértámogatással, összehangolt irányítással és egységes eljárási protokollok alkalmazásával készül.

Az ország déli és délnyugati megyéiben akár 20-25 centiméternyi friss hóra, hófúvásra és ónos esőre is számítani kell a következő napokban, a rendkívüli időjárási helyzetre felkészültek az érintett szervezetek – mondta Bakondi György

 A figyelmeztető SMS drága és pontatlan, ezért ilyet most nem küldenek, de egyébként melegedőhelyekkel és több ezer járművel készülnek az ítéletidőre.

A lakosságtól azt kérik, hogy kísérjék figyelemmel a hatóságok közleményeit, és azokat kövessék; felkészülten induljanak útra, ne foglalják el a leállósávokat, és segítsék a hóeltakarító gépek és a hatósági járművek mozgását. 

Elképedve olvasom ezeket a sorokat. Vajon mi változott az elmúlt 25-30 évben? Hiába kutakodom a fejemben az emlékeim közt. Semmi olyat nem találok, ami arra utalna, hogy Magyarország északra csúszott volna, egészen a Sarkkörön túlra. Sőt, azt tapasztalom, hogy egyre enyhébbek, egyre csapadékszegényebbek a telek.

Visszatekintve az elmúlt 25-30 évre az alábbiak jutnak az eszembe:

Az első autóm egy ZAZ968, ismertebb nevén Zaporocsec volt. Bár szívesen emlegetik, hogy ez nem volt más, mint egy orosz tank indítómotorjára szerelt kasztni, de nekem akkor valóban az Autó volt. Hat telet élt meg nálam, de egyszer sem hagyott cserben. Többször volt, hogy a kis Zapómmal vontattam fel Ezerötösöket a kisebb dombokra, amiket azok nem tudtak önállóan megmászni a havas úton. Egy bajom volt ezzel a kocsival télen, hogy a fűtése benzinkályhás volt és a kályha majdnem annyit evett, mint a motor, így aztán sokszor dideregve utaztam benne.

A második kocsim S100-as Skoda volt. Mai szemmel az sem volt egy csúcstechnológia. Ő hét telet szolgált ki nálam és egyszer sem csúsztunk árokba (na, jó, ebben a szerencse is szerepet játszhatott), és egyszer sem akadtam el vele sehol. Emlékszem olyan télre, amikor akkora volt a hó, hogy menet közben, ahogy mentem a munkahelyemre a kocsi köténylemeze tolta a havat. Amikor megálltam a szokásos parkolóhelyemen alig tudtam kinyitni az ajtót a hótól. De elvitt minden esetben.

Tovább nem sorolom, mert ezután már „nyugati” kocsik következtek és azoktól elvárható a jó teljesítmény. A mostani kocsim is fel van szerelve minden marhasággal: ABS, ESP, stb. Igaz, ez a kocsi sem hagyott ott sehol, de már nem is látott olyan havakat, mint az előzőek.

Szóval nem értem, mi ez a mizéria újabban. 30 évvel ezelőtt hótolót csak akkor láttam, ha elfelejtették leszerelni a Skoda locsoló-kocsiról, mert nyáron viszont a nagy melegben locsolták az utakat. Hó viszont volt dögivel, nem úgy, mint mostanában. Nem volt ritka, hogy térdig érő hóban gázoltunk a telepen belül, mert a járdákat ugyan takarították, de egy ipartelepen belül csak magunknak taposhattuk a gyalogutakat.

Nem volt akkortájt se ilyen-olyan színű riasztás, se sms (igaz mobiltelefon se), egyszerűen, ha jött a tél tudomásul vettük, hogy azzal a hó is jöhet, és jött is. Aki akart útnak indult, aki nem az nem. Ha véletlenül mégis elakadt valaki az úton, nem esett pánikba, csak várt egy kicsit és a legközelebbi autós, aki vagy szerencsésebb, vagy ügyesebb volt és utolérte segített neki. Magam is többször toltam meg autókat, hogy tovább tudjanak menni. Többször húztam ki árokból belecsúszott kocsikat.

Nem pánikoltunk (és a média sem keltett pánikot), ha jött a tél, hisz tudtuk ezen az égövön ahol lakunk minden évben egyszer eljön a tél és vele a hó. És persze egy kicsit más volt az emberek közti viszony. Nagyobb volt a szolidaritás. Bár be kell vallanom, hogy tavaly márciusban kellemesen meglepődtem azon a segíteni akaráson, amit az akkori hó helyzet okozott. Sajnálom, hogy ez a hétköznapokra nem ragadt át.

Summa-summarum, tél és hó volt, van és lesz. Aki közlekedik, ezzel számoljon és készüljön fel rá. Nem mindenféle túlélő eszközökkel meg kütyükkel, hanem lélekben és mentalitásban. Ha közlekedés közben elakadt autóstársat látunk, ne menjünk el mellette mindenféle obszcén jelzőt mormolva, hogy aki nem tud vezetni ne induljon el ilyen időben, hanem álljunk meg és segítsünk ha tudunk. Ne gondoljuk azt, hogy a mostanában divatos állami (majdnem azt írtam, hogy Nemzeti) központosított giga-szervezetek megoldanak mindent. Nem oldanak meg azok szinte semmit, csak jól kommunikálják. Néha elég két erős kar, hogy kiszabadítsuk a megrekedt kocsit. Néha elég néhány métert vontatni, hogy kikerüljön az út menti árokból a pórul járt. Azt hiszem sokszor ennyi is elég volna, hogy nyugodt szívvel várjuk a telet és a havat. Mert a tél is szép, a friss hó pedig egyszerűen gyönyörű!

Hajrá Magyarország! Hajrá magyarok!