Egy személyes vallomással kezdem. Évek óta nem adományozok, nem adok senkinek semmit (na, jó, ez így nem teljesen igaz, mert az ismeretségi körömben, ha látom, hogy valaki bajban van, ha kell az utolsó gatyám is neki adom. De az más).

Miért nem? A rossz tapasztalataim miatt. Volt egy idő, amikor rendszeresen becsöngettek a kapumon, és elcsukló hangon könyörögtek egy kis pénzért, mondván, hogy napok óta nem ettek, a gyerek lassan éhen hal. Egy ideig adogattam a néhány száz forintokat, aztán egy alkalommal betértem a közeli kiskocsmába (Régóta nem iszom, akkor is csak cigiért ugrottam, be. Ebből is látszik, hogy a dohányzás káros az egészségre.) és azt láttam, hogy a néhány perccel ezelőtti, az éhen halás küszöbén álló „ismerősöm” ott támasztja a pultot. Előtte egy kupica, meg egy üveg sör. A gyerek a pult mellett a babakocsiban sírdogált, de még egy kifli csücsköt sem kapott. Mérges lettem, de nem szóltam. Aztán egy jó hét múlva, újra becsöngetett az illető, és újra egy kis pénzt kért. Nem mutattam a mérgemet, mosolyogva mondtam, hogy várjon egy kicsit. Bementem a házba és hoztam ki fél kiló kenyeret, egy kis szalámit, kolbászt. Erre a kedves „ismerősöm”-et elöntötte a pulykaméreg, és válogatás nélküli átkokat szórt rám, majd nagy durrogva elvonult. Utána jó ideig senki sem csöngetett be hozzám (jól működhet az információcsere ezekben a körökben).

Aztán itt van egy másik eset, ami megingatott az adományozásban. Ezt már a TV-ben láttam. Volt egy anyuka, akinek a gyereke súlyosan beteg lett. Magyarországon nem tudták meggyógyítani, de kapott egy kis reményt valahonnan külföldről. Sajnos nem ingyen, néhány millió forint kellett volna hozzá. Az anyuka minden követ megmozgatott és végül talált egy szervezetet, ami telefonos akciót szervezett számára. Elindult a folyamat, jöttek a hívások. Egy idő elteltével az anyuka rákérdezett, hogy állnak, mert lassan közeledik az operáció lehetséges ideje. Ekkor borult ki a liszt. A szervezet elszámolása alapján, a szükséges pénz jó része befolyt már, de mégsem lehetett a műtétből semmi, mert a társaság saját költségeire (telefon, gépkocsi, bér, és ki tudja mifene még) a beérkezett adományok 80%-át levonta. Lassan írom, hogy mindenki értse NYOLCVAN SZÁZALÉK!

Hát ekkor borult el az agyam, és megfogadtam, soha többé nem adakozok! Nem és nem! Én nem italra, és nem egyesek gátlástalan meggazdagodására akarok jótékonykodni.

Évekig tartottam is magam az elhatározásomhoz, de aztán tavaly jött a vörösiszap katasztrófa. Megdöbbentő volt. A hírek alatt és után, csak ültem magamba roskadva és bámultam magam elé. Az első gondolatom az volt, hogy ülök a kocsiba és megyek segíteni. De aztán rájöttem, hogy valószínűleg csak a káoszt növelném a jelenlétemmel, és sajnos az idő sem szállt el nyomtalanul felettem. Bár nem érzem magam túl öregnek, de újabban többször figyelmeztetett már a szervezetem, hogy elmúltam 20 éves. Amikor elindult a segélyvonal, úgy gondoltam, hogy félreteszem az elhatározásom és hozzájárulok a vörösiszap-katasztrófa áldozatainak gyors megsegítéséhez. Gondoltam az a pár sms ára, amit küldök, jó helyre megy, szinte azonnal megkapják a szenvedők. Jut belőle sok mindenre, amit az iszap elvitt. Élelemre, ruházatra, bútorra, háztartási eszközökre, szóval mindenre, ami az élethez kell. Azt hittem, hogy mivel központi alapba megy, nem nyúlják le lelkiismeretlen gazemberek, gyorsan kiosztják, és utána elszámolnak vele.

Tévedtem! Már megint tévedtem!

Az általam és sok-sok ember által adományozott 1,5 milliárd forint eltűnt! Lenyúlta az állam. Kiderült, hogy senki sem kapott gyorssegélyt belőle, pedig kimondottan azért adtuk össze a pénzt. De akkor hova lett? Ment a magánnyugdíj-megtakarításom mellé? Máig sem számoltak el vele! De van ennél még vérforralóbb részlet is. Az is kiderült, hogy a Vöröskereszt és más karitatív szervezet által adományozott háztartási eszközöket (hűtőgép, mosógép) a károsultaknak vissza kellett adniuk, amikor más forrásból kaptak ingóság-támogatást. Na, ettől lett 110 ^oC-os a vérem! Érti ezt valaki? VISSZA KELLETT ADNI! Kinek mi köze hozzá, hogy valaki kapott-e adományt vagy se? Nem a biztosító, nem az állam pénzéből kapták az adományt.

Most újra megerősödött bennem az elhatározás, hogy soha többé nem adományozok! Ha legközelebb történik valami, inkább elmegyek személyesen segíteni, amennyit tudok. Ha 2 talicska szemetet tudok eltolni, akkor annyit tolok el, ha 3 homokzsákot tudok letenni, akkor annyit teszek le, de pénzt már SOHA nem adok!

Végezetül lassan (hogy a Nemzeti Elhülyülés Kormánya is értse) de hangosan mondom:

KÖVETELEM, HOGY AZONNAL OSSZÁK KI A KÁROSULTAK KÖZÖTT A 1,5 MILLIÁRD FORINTOT, ÉS UTÁNA SZÁMOLJANAK EL VELE AZ ADOMÁNYOZÓK FELÉ!