Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren túl, a Bükküveghegyen is túl, ott ahol már a kurta farkú malac sem túr, volt egyszer egy kistérség. Ebben a térségben nagyon sok szegény ember élt. Nem azért voltak szegények, mert lusták voltak dolgozni, hanem mert hetedhét határon túl sem volt munkalehetőség. A legnagyobb hibájuk az volt, hogy messze voltak a királyi székhelytől, így a mindenkori igazságos király nem látta nyomorukat. A befektetők messzire elkerülték a tájékot, hisz oda még a madár sem jár, mit keresne ott egy multi? A szegény emberek élték szürke hétköznapjaikat, ha volt valami munka dolgoztak, utána ettek egy kicsit, ha nem volt munka összehúzták a nadrágszíjukat, ittak egy nagy adag vizet, hogy ne érezzék üresnek a hasukat, és csendben, nyugodtan várták, mikor lesz legközelebb valami, amivel egy kis kenyeret tudnak keresni. Titkon bizakodtak benne, hogy egyszer arra vetődik Mátyás király az igazságos, vagy Ferenc király a szegények istápolója. Esetleg újabban Viktor király a nemzet megmentője, aki megválasztásakor (igaz a kistérség lakói nem jutottak fel Budára, a Duna jegére megválasztani őt, mert az utolsó ló is feldobta a patáit az éhségtől, és a szánt Riska, a falu egyetlen tehene nem bírta elhúzni) a kisbíróval az ő falujukban is kidoboltatta, hogy ezentúl másképp fog sütni a nap és kolbászból lesz a kerítés. Arrafelé az óta sem süt a nap, kerítés még fából sincs, hisz azt már eltüzelték a tavalyi télen.

Történt egy szép napon, hogy Viktor király kincstárnoka, akit a köznyelv a két gyönyörű szeme miatt csak Kuszaszemnek hív, megállt a király előtt és imígyen szólt: Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom. Nagy baj van! Üres a kassza! Elvitte a pénzt a gonosz karvalytőke (meg a hűbéreseknek osztogatott vagyonok - súgta a király fülébe Kuszaszem, hogy még a verebek se hallják, hátha kicsiripelik, és akkor lenne ám belőle hajcihő). De a minoresek zúgolódnak, hogy búsás haszonnal kérik vissza azt a pénzt, amit a Duna befagyasztására adtak, hogy téged királlyá tudjunk választani. Hogy adjak én nekik üres kincstárból? A király némi gondolkodás után csak annyit mondott: vessetek ki új adókat! Kuszaszem erre majdnem elájult, még szerencse hogy közel állt a trónhoz így annak karfájában meg tudott kapaszkodni. Elfehéredve, a földig hajolva rebegte a király felé: Vezérem! A kölcsönből vett, gyémántokkal kirakott pecsétgyűrűd első lenyomata azon az oklevélen van, amit körbeküldtünk az országban, hogy csökkentjük az adók számát és mértékét. Nem vethetünk ki új adót. Nos, akkor találj ki valamit, nem azért tartalak, hogy mindent én oldjak meg. Csökkentsd az adókat, de arra figyelj, hogy a hűbéresek jól járjanak, és a kieső bevételt pótold valahonnan. És így is lőn! Így született meg az egykulcsos adó, és ezért csökkent a segélyek mértéke.

A kistérségben elkezdődött a zúgolódás, hisz eddig legalább egy kis segélyt kaptak, ha nem volt munka. Tudták etetni a gyerekeket, ha a mínuszok erősen röpködtek, időnként még be is tudtak gyújtani. De az új királyi rendelettel ez mind köddé foszlott. Mivel a hangjuk nemhogy az égig, de még a királyi trónusig sem hallatszott el, úgy döntöttek, hogy elindulnak kis falujukból (gyalogszerrel, mert új lovat azóta sem tudtak venni, Riska pedig még gyengébb lett) a király színe elé, és elpanaszolják neki a bánatukat.

Mentek mendegéltek, azzal sem törődve, hogy az Isten hidege majd megveszi őket. Jó kétnapi gyaloglás után elértek Mezőkövesdre. A városba érve melegség öntötte el a szívüket, hisz a térség képviselője, az állam egyik főszolgája várta őket. Tiszteletükre még sátrat is vertek, benne forró teával és kenyérrel. Ez az igazi magyaros vendéglátás, gondolták mosolyogva és kezet ráztak a fogadóikkal. Az első mondatok után lefagyott a mosoly a vándorok arcáról. A helyi kiskirály ugyanis kicsit borgőzös hangon kijelentette, övék a kenyér, ha megdolgoznak érte. Lapátolják el a havat az utcáról és utána ehetnek is. Erre igyunk felkiáltással megkínálta a fáradt csapatot egy teával. Aztán aki ivott a teából gyorsan megszondáztatta, Hopp, rikkantott fel vigyorogva a főszolga. Itt alkoholisták menetelnek az ingyen kenyér reményében. Skandalum! Ma Magyarországon, aki akar dolgozni, annak tudnak munkát és kenyeret adni. Látszik, hogy az „Éhségmenetesek” ingyenélő, lusta, alkoholista bagázs, akik jobb, ha visszatakarodnak oda ahonnan jöttek, mielőtt rájuk jön a királyi sereg. A fáradt vándorok lapátot fogtak és elhányták a havat az utcáról, majd az érte kapott kenyeret szétosztották Mezőkövesd szegényei közt, mert ugyan ők is éhesek voltak, de bennük él még a szolidaritás. Éjfél körül nyugovóra tért a fáradt csapat és másnap reggel folytatták a menetelésüket. Itt a vége, fuss el véle.

A mesének ugyan vége, de van egy kis hozzáfűzni valóm.

Kezdeném egy klasszikus idézettel (a’la Deutsch) ki a f.. ez a Tállai? Embernek nem nevezném, az állatokat pedig nem sérteném meg azzal, hogy bármelyikükhöz is hasonlítsam. Honnan veszi a bátorságot, hogy embereket így megalázzon? Persze valószínűsítem, hogy nem maga találta ki. Több okból sem. Az egyik, hogy az IQ-jából kiindulva el sem tudom képzelni, hogy valamit egyáltalán ki tud találni, még ekkora baromságot se, még akkor sem, ha jól leitta magát. A másik ok az, hogy a Pártunk és Kormányunk nem engedi az önjárást. Jóváhagyás nélkül senki semmit nem tehet, nem mondhat. Így viszont felvetődik a kérdés, ki találta ki és ki engedélyezte ezt a borzalmas, emberhez nem méltó tettet. Talán csak nem személyesen a Kedves Vezető?

Végül csak annyit tennék hozzá, szerencséje ennek a droidnak, hogy én nem voltam a menetben, mert egyben lenyomtam volna a torkán a kenyeret, és alaposan hátba vágtam volna a hólapáttal. Csupa emberi jóindulatból.