Most vagy a hó erősödik annyira, hogy nagyságrendekkel kevesebb mennyiség is sokkal nagyobb riadalmat és gondot okoz, vagy az emberiség satnyult el annyira, hogy néhány centi hótól megáll az élete.
Nem tudom eldönteni melyik állítás az igaz, de valami történt az alatt a röpke idő alatt amióta saját lábammal taposom a havat (egyre ritkábban és egyre kevesebbet).
Tele van az internet, a TV, a rádió mindenféle riogatással. Van itt már minden színű és szintű riasztás, figyelmeztetés, mert jön a hó! De könyörgöm, december van és ez téli hónap. Ebben az időszakban természetesnek kellene lennie a hónak. Még az sem lehetne meglepő, ha nem néhány centi, hanem több tíz centi esne. Nem értem ezt a riadalmat.
Kicsit kutakodtam a memóriámban és előástam néhány téli emlékképet a nem is olyan túl régmúltból (persze, csak történelmileg nem túl régmúlt, hisz már jóval közelebb vagyok a hatvanhoz, mint az ötvenhez).
Első kép: a hatvanas évek közepe lehetett, én nagyjából 7-8 éves voltam akkor. A kép, ami előbukkant arról szól, hogy a városi ketreces dühöngőben (kispályás, salakos focipálya a lakótelep mögött) focizunk a branccsal. De nem akárhogy, hanem bakancsban, térdig érő hóban! Érdekes foci volt, hisz a labda nem merült el a hóban, de mi igen. Ezért csak szökdelve tudtunk a labda után menni és kicsavart testtel a rúgás után beledőlve a hóba tudtuk tovább passzolni a lasztit. Órákig űztük ezt a sportot több napon keresztül.
Második kép: a nyolcvanas évek eleje, amikor a húszas éveim elejét tapostam. Ekkor már volt autóm, egy 100-as Skoda. A mai technikához képest nem volt nagy szám, bár én nagyon szerettem. Ezen a télen is sok hó esett. Már Tatán laktam és Tatabányára jártam dolgozni. A cég ugyan nem fizette a kocsihasználatot, de a vonat bérlet árát odaadták, ha kocsival is közlekedett az ember. Akkoriban még olcsó volt a benzin, így kényelemből, no meg friss kocsi tulajdonosi büszkeségből autóval jártam dolgozni. Emlékszem, ahogy nagy nehezen kievickéltem az utcánkból a Skodával Tette a farát hol jobbra, hol balra, az eleje tolta a havat, mint egy hókotró, mert a hó magasabb volt, mint a kocsi köténylemeze. De azért kivitt a főútra. Onnan már szinte gyerekjáték volt az átjutás Tatabányára. Bár sózni nem sóztak, de járt előttem egy hókotró, ezért csúszott ugyan az út, de járható volt. Nem is volt gondom az egész városban, de amikor kikanyarodtam az Ipartelepek felé ahol dolgoztam, megint szűz hóba keveredtem. Egy darabig mentem előre hősiesen, a kocsi eleje tolta, a hasa folyamatosan tömörítette maga alá a havat, de egy idő után megakadtam. Akkoriban nem volt divat a téli gumi (bár létezett már, de nem annyira az anyaga volt téli, hanem a mintázata. Széles mély barázdás volt a gumi, ami jó volt a hóban, de a sima aszfalton úgy zúgott, mintha harckocsival járt volna az ember), nekem se volt. Amolyan úri huncutságnak tartottam. Szerencsémre néhány perc után jött két vállalati Zuk (a fiatalok kedvéért: lengyel kisteherautó), amik megálltak, hogy behúzzanak-e a céghez, de nem kértem a mentésből. Csupán annyit kértem, hogy menjenek előttem, hogy járható csapást csináljanak a Skodámnak. Elrugdostam a kocsim elől az összetolt havat és a Zuk-ok nyomában simán beértem a munkahelyemre.
Harmadik kép: a kilencvenes évek közepe, már meglett férfi voltam. Még mindig Tatabányán dolgoztam, bár ezen a télen csak egyszer és a saját utcámban tréfált meg a tél. Óriási mennyiség szakadt le egy nap alatt. Mivel egy keskeny zsákutcában lakom, ide hókotró még tévedésből sem jár be. Ezen a télen sem jött. Már megszoktam, de most annyi hó esett, hogy a kocsim még hótoló üzemmódban sem jutott volna ki a főútig, ahol már elment a hókotró. Szerencsére az utcánkból nem csak én egyedül akartam kikocsikázni. Némi töprengés után az utcai kupaktanács úgy döntött: nincs mese, ki kell ásni magunkat a csapdából. Úgy nyolc-tíz ember hólapátot fogott és nagyjából két óra alatt kiástuk magunkat a járható útig.
Az igaz, hogy az utóbbi húsz évben ilyen telekre nem emlékszem, ezért megértem a fiatalabbakat, hogy meglepődnek, ha télen hó esik. De ezt a pánikkeltést, riogatást változatlanul nem értem. Ha valaki fél, mert tapasztalatlan a téli vezetésben, akkor ne induljon neki! De higgyék el, nem a világ vége, ha esik néhány centi hó. Legyünk kicsit türelmesebbek, ne rohanjunk és főleg legyünk megértőek és segítőkészek másokkal szemben. Ennyi bőven elég ahhoz, hogy mindenki épségben eljusson oda ahova indult!
Hajrá Magyarország! Hajrá magyarok!
Utolsó kommentek