Nem jó megöregedni. Több szempontból sem. Fizikailag gyengül az ember, amit fiatalon minden megerőltetés nélkül megcsinált, öregen vagy már meg sem tudja csinálni, vagy alaposan rá kell készülnie. Mondják, hogy a korral bölcsebb lesz az ember, a tapasztalat és az emlékezet segít megérteni a dolgokat. Ebben van valami, bár én egyre kevésbé érzem ezt. Félretéve azt az apró tényt, hogy néha arra sem emlékszem mit ebédeltem előző nap, a memóriám őriz még ezt-azt. Viszont ezek az emlékek nemhogy segítenének megérteni a mai dolgokat, hanem még értetlenebbé tesznek.
Elmondom mire gondolok. Napok óta mást sem hallok a médiából, mást sem olvasok a neten, mint, hogy a hétvégén ítéletidő lesz. Leesik vagy 20 cm hó, és akár mínusz 15-20 fok is lehet. Emiatt riasztás van, sőt van egy néni (aki tegyük hozzá jelentős összegekért időnként fő-fő tanácsokat osztogat a kormányfőnek, pl, hogy minden vidéki ember paraszt stb.) egyenesen rendkívüli állapot kihirdetését szorgalmazza. Az emlékképeim miatt ezeket egyre értetlenebbül fogadom. Tapasztalat ide, bölcsesség oda, bamba képpel morfondírozok ezeken a híreken, miközben különböző emlékképek bukkannak fel a fejemben.
Emlékszem, hogy kis srác koromban december elején már azt számolgattuk, hogy mikor lesz már a téli iskolaszünet, mert 25-30 centi hó van, de alig tudunk szánkózni vagy síelni, mert korán sötétedik és a szülők este már nem engednek ki bennünket. Arra is emlékszem, hogy nagyon sokszor játszottunk hófocit, ami azt jelentette, hogy a dühöngőben (kerítéssel lezárt salakos pálya) térdig vagy feljebb érő hóban kergettük a labdát. Igaz elég kimerítő volt, mert futni nem nagyon lehetett akkora hóban, de bennünket ez akkor nem érdekelt. Az a kép is előkerült, hogy szinte minden évben az iskola udvarán a tornatanár irányításával letakarítottuk a havat és fellocsoltuk az udvart, ami által az jégpályává változott. Ez a jégpálya rendszeresen hetekig megmaradt a korizók legnagyobb örömére. Még arra is emlékszem, hogy minden évben találtunk egy-egy balekot, akit rá tudtunk venni arra, hogy nyalja meg a ház bejárati ajtajának kilincsét. Aztán nagy röhögésekkel figyeltük, hogy a balek miként szenved a kilincshez ragadt nyelvével. Ugyanis -10 fok alatt azonnal hozzáfagy a nedves nyelv a kilincshez.
Van emlékem kicsit későbbről is. A katonaság után (még igen fiatalon) vettem egy S100-as Skodát. Azzal jártam be a szomszédos városba dolgozni. Nem egyszer fordult elő, hogy (már akkor sem volt divat a mellékutak kotrása) az autó hasa végig súrolta az úton lévő havat, de mégis közlekedtünk. Ha egy-egy helyen magasabbra összefújta a szél a havat és felakadt rajta a Skoda (ami nála könnyen ment, hisz alacsony volt, farmotoros és ezáltal az eleje nagyon könnyű) megvártam, míg jön egy másik kocsi, akik visszatoltak a buckáról, majd nagy lendülettel áthajtottam rajta, és minden rendben volt. Arra is emlékszem, hogy a 80-as években (egy megyei építőipari cégnél dolgoztam) több éven át télen kivonult a cég technikája (homlokrakodó, billencs teherautó) a városközpontba. Általában annyi hó esett, hogy a centrumban már nem volt hova tolni a havat, mert ha csak tolták ide-oda, akkor az út ugyan tiszta volt, de járda és parkoló nem maradt, ezért a nagy billenős teherautóink kihordták a havat a város szélére.
Manapság viszont ha leesik 5 centi hó megbénul az ország. Ha -10 fok alá süllyed a hőmérséklet világvégét szajkóz a média, sőt egyesek szükségállapot bevezetését szorgalmazzák. Tessék mondani, az öregségem (tapasztalat, bölcsesség) teszi azt, hogy értetlenül állok a pánik előtt, vagy így megváltozott a világ? Esetleg mégsem bölcsebb lettem a korral, hanem az agyam kezd meglágyulni?
Utolsó kommentek